DAM-szindróma

Lassan megszoktuk, hogy Miskolcon időről-időre felszínre kerül a "DAM-ügy". Csak így, röviden. A vas és acél országának egykoron dicsőséges fellegvárából, az emberek tízezreinek munkát adó diósgyőri kohászatból az utóbbi időszakban egyszerűen DAM lett… Valami, ami a fiatalabb generációk számára talán már nem is tűnt vállalatnak, csupán egy helyzetnek, amely folyamatosan problémát jelent.

DAM. Néhány villanás a híradásokban, amint fáradt, gyűrött arcú munkások maroknyi, és egyre maroknyibbá váló csoportja hallgatja jól öltözött urak és hölgyek magyar, vagy nem magyar nyelvű beszédeit. Bűnbak mindig van. Nem akar hitelezni a bank, nincs megfelelő piac, nem versenyképes a struktúra, tombol a válság - és így tovább. A lényeg: megint csúszik a fizetés - ha lesz egyáltalán - ismét útilaput kötnek jó néhány ember talpára, a jövőt illetően pedig az a fő stratégiai irányvonal, hogy majd lesz valahogy.

Néha kicsit izgalmasabb volt a híradó, mert a munkások azt mondták, hogy a rohadt életbe. Magyarul. Tudniillik nem értették: sem kevesebbet nem dolgoznak, mint régen, sem rosszabbul, akkor mégis virágzott a gyár, most meg egyfolytában csak tönkremegy. Amiről biztos tehet valaki – az is biztos, hogy nem a munkás – mégis őt nézik torkos borznak. Az ilyesmi, állandó létbizonytalansággal párosulva, bizony hajlamos kissé zaklatott lelkiállapotba hozni az embert.
Így előfordult, hogy az urak és hölgyek kissé sértettnek tűntek, mert nem a manager-szemináriumok kommunikációs stílusában küldték el őket melegebb éghajlatra. Az offshore hazájába.

Az urak és hölgyek ilyen stílusban nem voltak hajlandók tárgyalni, beültek az elsötétített üvegű luxusautókba, és elhúztak. Sajnos, soha nem elég messzire. Vagy ha mégis, akkor érkeztek helyettük újak.

„Mindig van új s még újabb, hát várd a csodát…”

Csoda azonban nem jött, csak csődbiztos, felszámolóbiztos, állami támogatásért riszáló szlovák, amerikai, olasz, ukrán befektető. No meg kacskaringós gazdasági magyarázatok, magyarázkodások, amelyek közepett valahogy mindig rosszabb lett. Az aktuális vezetők meg – ha egyáltalán hajlandók voltak valamiféle közvetlen eszmecserébe bocsátkozni, nem csak úgy lebegtek a diósgyőri valóság fölött, mint az Úr lelke a Teremtés elején – boldog-boldogtalant okoltak az időnként szinte sorsszerűen beköszöntő fizetésképtelenségért: az erős forinttól kezdve, a helyi áramszolgáltatón át a piaci körülményekig.

A kohászati ügyekben kiokosodni próbáló újságíró pedig hallgatta mindezeket, s voltak dolgok, amiket már ő sem értett. Azt például, hogy anno az évtized elején, amikor az volt aktuális jeremiáda, hogy a cég veszített a termékexporton az erős forint miatt és drágán vette az áramot az ÉMÁSZ-tól – miért nem éltek a 2003. januártól életbelépő szabad energiapiaci lehetőségekkel? Miért nem vettek külföldről olcsó áramot az erős forintért, amivel talán behozhatták volna az exportveszteségeket?
Aztán az sem volt világos, miért akadályozták az olasz tulajdonosok minden létező eszközzel annak idején, az aktuális válságidőszakban a vállalat Kohászati Krízis Munkacsoport által kezdeményezett átvilágítását? S így tovább.

Aztán amikor már nagyon sokan, nagyon sok mindent nem értettek a DAM-ügyeivel kapcsolatban, olyan is volt, hogy nyílt levélben fordultak a miniszterelnökhöz, s ügyészségi vizsgálatot kértek. Az akkor - finanszírozásilag és árverésileg - éppen képben lévő bank pedig rettenetesen megsértődött ezen. Mert ők mindig, mindent törvényesen csináltak.

A DAM-nál mindig mindenki mindent törvényesen csinált.

Az utolsó ember pedig oltsa le a villanyt.

Szepesi Sándor

KLIKK