Szalai Erzsébet: A rendszerváltástól a rendszerválságig

Tamás Gáspár Miklós már több éve kimondta, de húsz évvel a politikai rendszerváltás után különös élességgel rajzolódik ki: a magyarországi kapitalizmus és azt létrehozó rendszerváltás lényegében véve megbukott.
A rendszerváltás bukásának lényege, hogy az abból kinövő rendszer gyakorlatilag semmiben sem képes teljesíteni a rendszerváltó elitek ígéreteit. A rendszerváltás kezdeményezői szociális piacgazdaságot ígértek, és ma ehelyett azt látjuk, hogy a társadalom csaknem kétharmada létminimum alatt él (Ferge, 2009b) és jelentős alulfoglalkoztatottság mellett a munkában lévők helyzetét is nagyfokú bizonytalanság, kiszolgáltatottság jellemzi (Szalai, 2004b; Bartha, 2009 ). A rendszerváltás kezdeményezői politikai demokráciát és szabadságot ígértek, és ma ehelyett azt látjuk, hogy a politikai pártok nem nyújtanak valódi választási lehetőséget a választópolgároknak, a politikai pártok vezetői a 20. század legjenetősebb magyar társadalomtudósa, Bibó István szavaival élve olyan „hamis realisták”, akiknek a tevékenysége kimerül „a hazug konstrukció ide-oda tologatásában”. És mivel a konstrukció valóban hazug, az a politikus, aki kísérletet tesz választási ígéretei teljesítésére, szükségképpen bukásra van ítélve (lásd Medgyessy Péter történetét [Szalai, 2005b]).
És ezzel megbuktak nemcsak a rendszerváltást levezénylő politikusok, de értelmiségi ideológusaik is. Még akkor is, ha többségük mindmáig úgy tesz, mintha a lényeget tekintve mi sem történt volna (Szalai, 2009a).
De miben is áll a konstrukció előbb említett hazugsága? Nos, abban, hogy a politikai elitnek el kell hitetnie önmagával és a társadalommal, hogy az ország sorsát érintő érdemi döntések az ő kezében összpontosulnak. Holott a tényleges hatalmat a külső és belső gazdasági elitek és értelmiségi ideológusaik birtokolják, amelyek keményen megszabják – erősen korlátozzák, sőt, időről időre teljesen beszűkítik – a politikai elitek mozgásterét. (A rendszerváltás kezdeti időszakában a rendszerváltó elitek keze még kevésbé volt kötött (Szalai, 2005a), az alternativitásban rejlő lehetőségek felismerését és realizálását azonban elmulasztották).
Az elmúlt húsz év hatalomszerkezeti történetét legplasztikusabban Éber Márk Áron (2008) metaforája jellemzi: „az »ökonokrata« szakértelmiség útja az osztályhatalomhoz”. Farkas Attila Márton (2006) pedig minden korábbinál élesebb képet fest ezen elitcsoport szociokulturális jellemzőiről, valamint önlegitimációs ideológiáiról és annak nyelvi eszközeiről: „Nálunk a »komoly szakértelem« és nyomában a közvélekedés kivétel nélkül minden esetben a népre (a »lakosságra«) nézve hátrányos döntést tartja »megalapozott«, »felelős« döntésnek és a népre kedvezőt »elhibázottnak«, »károsnak«, »felelőtlennek«, az erről szóló beszédet pedig »demagógnak« és »populistának». E beszédben a »szakmailag megalapozott«, a politikusi »fájdalmas, de szükséges« szófordulat szakértői szinonimája” (103. o.)
De mi is kerül itt válságba, mi is bukott meg tulajdonképpen? Válaszom: az újkapitalizmus, mint rendszer.

KLIKK