TGM, A történelem urai

Rég nem volt alkalmam hatalmon lévő magyar nemzeti jobboldallal foglalkozhatni. Már szinte el is felejtettem, milyen érzés. Ha én magam nem változtam volna meg közben, unnám a témát, mert a magyarországi – és általában a magyar – nemzeti konzervatívok pontosan ugyanolyanok, mint voltak, persze az idő teltével kop., pecs.
A totálisan vadonatúj, példátlan, precedens nélküli, sohasem látott, megdöbbentő, elképesztő, lélegzetállító, a múltat mindenestül eltörlő fordulatot Magyarország legrégebben (22 éve) működő pártvezére viszi véghez, aki az „előző rendszer” – a polgári demokrácia, a liberális kapitalizmus – egyik irányítója volt kezdettől mindvégig, azé, amelyet most fülsiketítő robajjal megdönt. És már megint akad néhány, hm, jelentékeny elme, aki ezt komolyan veszi. Riadalommal vagy ujjongással. Jó, megértem, hogy a szűnni nem akaró hanyatlás szürkeségében sokan szeretnék, ha végre már történnék valami, akár valami szörnyű. Hát szörnyűnek elég szörnyű, de nincsen benne semmi új.
Amikor anno nyüstöltem a nemzeti jobboldalt, ezt akkor a rendszer – a polgári demokrácia, a liberális kapitalizmus – védelmében tettem, az ismert szabadságpárti alapállásból. Ámde ezt a rendszert nem óhajtom többé védeni. Sőt. Természetesen nem vagyok közömbös a rendszer különféle változatai iránt, s a tekintély- és parancsuralmi variáns továbbra se nyerte el rokonszenvemet. A kisebbik rossz politikájával mindazonáltal fölhagytam.
Nem sok védeni való maradt az 1989-ben keletkezett rendszeren, a nemzeti jobboldal helyesen érzékeli, hogy a közhangulat mást szeretne. Ám a nemzeti jobboldal nem nagyon változtatja meg a rendszert, csak ront rajta.
Az nem lényeges változatás, hogy a manapság szokványos módon folytatja a segélytől függők stigmatizálását és kriminalizálását – az első, „szimbolikus értékű” rendelkezései azoknak a magatartásoknak a szigorúbb büntetését szorgalmazzák, amelyeket a közvélekedés a romákhoz köt – , meg hogy szidalmazza a spekulációs és banktőkét (ezt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság vezetői is rutinszerűen megteszik, márpedig az bajosan állítható, hogy Amerika és Anglia nem kapitalista), meg hogy a szociálpolitikát büntetőpolitikával helyettesíti (ezt a Francia Köztársaság derék elnöke se csinálja másképp), meg hogy pikáns rendőrállami ízeket kever az általános savanyába. Utálatos, igen, de persze banális. A nemzeti jobboldal fölszámolja a köztisztviselői pálya biztonságát, s így a félelem láncával kapcsolja magához a hivatalnoki kart, enyhíti a közbeszerzési ajánlatok versenyeztetésének föltételeit, úgyhogy ami miatt sok szocialista ülni fog, azt a nemzeti konzervatívok majd törvényesen művelhetik, s így nem lesznek korrupciós ügyeik, mert nem lehetnek: ez úgyszintén triviális. A nemzeti konzervatívok saját érdekükben módosítják a választási rendszert, a kormányzati szerkezetet és a közigazgatást – mi mást várhattunk tőlük? Csúf, unfair lépések, de egyáltalán nem szokatlanok. A most benyújtott kormányprogram csak homályos közhelyeket tartalmaz, de a jobboldal – szemben némely gyanakvásokkal – nem titkolja a valódi szándékait, hanem fogalma sincs róla, mit csináljon, ami ebben a nehezen áttekinthető válsághelyzetben, ráadásul a nemzetközi pénzügyi szervezetektől és az Európai Uniótól való függés, a korlátozott szuverenitás körülményei között nem csoda. (Orbán Viktor szerint Magyarország az ő hatalomátvételével „visszaszerezte önrendelkezését”. Ugyan.) A jobboldal tanácstalansága a gazdasági alapkérdésekben hosszú évek óta köztudomású.
Mi végre hát a zengzetes „forradalmi” irgumburgum? Egedy Gergely – jegyezzük meg ezt a nevet – , a nemzeti jobboldal szókimondó teoretikusa nem habozott kijelenteni, hogy ez bizony ellenforradalom. De az-e csakugyan? Szándékában minden bizonnyal. Vegyük szemügyre az általános elképedést okozó Trianon-törvény nagymellényű bevezetését:
„Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok[,] akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért az Alkotmányban rögzített felelősségünk jegyében,
a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájára, a történelmi Magyarországot szétdaraboló s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai ,
gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel
hozzájárul[j]unk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez, a következő törvényt alkotjuk…”

Huh.

Mivel legutóbb a neobumburnyák médiaértelmiség egyik ifjú prominense kinyilvánította, hogy a német szerzők idézése „zsibbasztó” szokásom, nem fárasztom az olvasót Karl Löwith és Hans Blumenberg vitájával a teológiai fogalmak szekularizációjának ágas-bogas problematikájáról, de annyit elmondhatok, hogy Isten nem lehet a történelem ura.

Nem lehet, mert maga a „történelem” fogalma – tehát az a hipotézis, amely szerint az emberi közösségek létének előföltételei nem állandók – szöges ellentétben áll a minden vallás alapján álló teodiceával, vagyis avval, hogy az emberi állapotban foglalt szenvedés és igazságtalanság összeegyeztethető Isten mndentudásával, mindenhatóságával, jóságával és igazságosságával. A „történelem” annak az embercsoportnak az alapföltevése, amelyet Joseph de Maistre „a szektának” nevezett.
„A szekta” – amelynek büszke és önérzetes tagja vagyok (bár olykor szundikálok) – még mindig kísérti a magyarországi nemzeti jobboldalt. Bár „a történelem ura” kifejezés tekintélyes forrásból származó idézet, világosan mutatja, hogy ez a jobboldal nem igazán konzervatív. A konzervatív „rendszer” a konzervatív önértelmezésében egyáltalán nem rendszer. Ezért beszél Orbán Viktor pártja „forradalomról” és „új rendszerről”: még mindig a jakobinizmust majmolja, holott persze nem jakobinus; jobboldali, de valójában nem konzervatív. Következetes viszont, amikor „jó kormányzásról” cseveg. Ennek a kormányzásnak az alapja azonban a heves nacionalizmus (szintén antikonzervatív lelkiállapot és eszme), amelyet állami ideológiaként óhajtanak elfogadtatni (a „nemzeti együttműködés rendszere”, Trianon-törvény, „kettős állampolgárság” stb.), és evvel a konformizmust kikényszerítő világnézeti államot alapítani. Ez azonban mind a konzervatív lelkülettel, mind a keresztyén beállítottsággal, mind a nacionalizmus leglényegével ellentétben áll. (Mindez már az 1920-as évek hivatalosan is így nevezett „ellenforradalmi rendszerében”, a „keresztyén-nemzeti kurzusban” is nehézséget jelentett, föl is váltotta gr. Bethlen István pragmatikus-konzervatív kormányzása, amely ugyan szintén a határrevíziós irredentizmust tekintette hivatalos ideológiájának, de még arra is képes volt, hogy perszonáluniót, azaz közös román Hohenzollern királyt javasoljon Romániának és Magyarországnak.) „Az egységes magyar nemzetnek” mint hivatalos államdoktrínának a meghirdetése azért önellentmondó, s ennélfogva téves, mert a világnézeti állam bevezetése (amelyhez egyetlen eszköz, a csaknem leválthatatlan egységpárt s a vele összeforrt médiahatalom áll rendelkezésre) érvelést, tehát vitát kezdeményez akaratlanul, s így kiváltja a kritikát, amelyet el akar kerülni – rosszabb esetben el akar fojtani.

Mennyire valószínű az, hogy a különféle, egymással ellentétes nacionalizmusok egyszerre igazak? Az új magyar államdoktrína szerint a trianoni (1920), illetve párizsi (1947) béke igazságtalan, helytelen, meg kell „haladni” valahogyan, ha nem is határmódosítással (azaz, ha őszinték vagyunk, háborúval). A szlovák, román, szerb, osztrák, horvát, szlovén, ukrán (nem minden esetben ennyire hivatalos) államdoktrína szerint ennek az ellenkezője az igaz. Ámde akkor vagyunk ezek szerint jó hazafiak, ha – a trianoni határokon belül! – elítéljük a trianoni/párizsi „békediktátumot”, rajtuk kívül pedig lelkesen üdvözöljük. Ráadásul a Trianon-törvény visszaesik az alapjogi (liberális) érvelésbe, kisebbségi jogokat, autonómiát emleget – önmagában helyesen. Ámde ez az érvelés visszautal a trianoni békeszerződés kiváltó okaira, amelyek közül a legelső az egykor volt Magyar Királyság elnyomó nemzetiségi politikája. (Ez egyébként az egyik fő oka volt a Monarchia népei elszakadási törekvéseinek is, amelyek nagyban járultak hozzá az első világháború kitöréséhez, s evvel a „történelmi Magyarország” pusztulásához.) Ezekben a napokban sűrűn fölemlegetik, hogy az első világháború előtt a Kárpát-medence összlakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, a háború – és Trianon, Saint-Germain – után csak 29 százaléka, ez a szám pedig ma 10-12 százalékra apadt (asszimiláció, kivándorlás). Nehezen állítható, hogy a mai helyzet „önmagában” igazságtalanabb, mint a Trianon előtti volt. A trianoni békének nem az igazságtalansága a legfájdalmasabb, hanem a sokkal mélyebb, sokkal nehezebben körülírható történelmi, kulturális következményei, elsősorban az, hogy a magyarság egy világbirodalom vezető népeként élvezett „európai állását” – s evvel a régi magyarság mára már alig értett kulturális kontextusát, műveltségét, önérzését – vesztette el, s a protestáns Erdély ellensúlyának megszűnése fölbillentette azt, amit a valahai bipoláris feszültségben és egyensúlyban jellegzetesen „magyarnak” éreztek. Ezeknek a valóságos és föltehetőleg gyógyíthatatlan gondoknak a halvány nyoma se található a jobboldali többségű új Országgyűlés nagyhangú deklarációiban.

Ennek az oka – a szánalmas intellektuális színvonalon kívül – az, hogy a Trianon-törvény és a „kettős állampolgárságról” szóló törvény (ellentétben Robert Fico föltételezéseivel) elsősorban befelé szól, címzettei a csonkamagyar állam polgárai. Számukra jelölték ki itt az új állami világnézet körvonalait, s ennek a mostani keserű, bosszúszomjas válsághangulatban nagy ereje van, különösen azért, mert ráhangolódik a külvilággal szemben érthetően ellenséges sovén indulathullámra. Ezt az is szemléletesen mutatja, hogy ezekben a kérdésekben a szép reményekre följogosított Lehet Más a Politika (LMP) – nagy csalódást okozva – a Fidesz kaffogó ölebeként viselkedik. A Trianon-törvény politikailag üres, hiszen semminemű cselekvés nem következik belőle (a Jobbik nevű posztfasiszta képződmény sokkal következetesebb, amikor a szövegbe explicit irredenta-revíziós kitételeket illesztene), csak az, hogy az új hatalom szemszögéből mit célirányos hinnie és vallania a csonkamagyarnak, ha jót akar magának és szeretteinek.

Ez nagy semmi, de elég borzasztó semmi.

Ámde Orbán Viktor téved. Mi magyarok tiszteletlen, engedetlen, rendetlen nép vagyunk, és az oktrojált világnézeti állam nem nekünk való. Orbán Viktornak és barátainak sokáig lehet osztatlan hatalmuk, de ki fogják őket kacagni.