Egy kísérlet története - TGM írása

Először is kiderült, hogy a „baloldal” kifejezésben foglalt emancipációs, forradalmi emlékezet („szabadság, egyenlőség, testvériség”, hogy a polgári kereteken kívülre itt még ne is gondoljunk) gyakorlatilag teljes egészében elveszett. A „baloldal” a magyarországi népi képzeletvilágban a modernizációs polgári reform egyik különösen ellenszenves válfaját, az egyensúlyi követelményekre hivatkozó „szociális leépítést”, a „megszorításokat” és a szélsőséges egyenlőtlenséget jelenti (jogállami, alkotmányos, parlamentáris fügefalevelekkel), a „szocializmus” pedig a kései Kádár-rendszer „pangását”. Ez utóbbit az antikapitalista baloldal idősebb részvevőinek többsége még mindig eszményíti – összetévesztve azt a tagadhatatlan tényt, hogy a Kádár-rendszer utolsó éveiben magasabb volt az életszínvonal a társadalom alsó kétharmada számára, és nagyobb volt az egyenlőség, mint most (de a Kádár-rendszer társadalma egyenlőtlenebb volt, mint a kor számos hagyományosan kapitalista társadalma Skandináviától Japánig), avval, hogy a Kádár-rendszer struktúrái bárki számára a jövő kívánatos változatát jelenthetnék – , amivel kizárja magát a komoly politikából és egyáltalán a jelenkorból. A hagyományos kommunistáknak a múlt iránti hűségében van némi hősiesség, de emiatt nem tudnak elszámolni az 1917 és 1989 között fönnállott szovjet rendszernek a kritikai baloldaltól hosszú évtizedek óta bírált deficitjével, és ezen nemcsak a sztálini rémuralom, majd a piacosító „puha diktatúra” különféle variánsait értem. A „baloldal” a legtöbb ember számára a szociálliberális kormánykoalíciók katasztrofális hagyatékát jelenti, s hiába sejtik, hogy mi mást akarunk, valamilyen homályos értelemben – és nem is teljesen indokolatlanul – mégis ahhoz „az oldalhoz” sorolnak bennünket: ez genealógiai, történeti, kulturális okok miatt nem meglepő, habár végzetes az antikapitalista baloldal sikeresélyeinek a szemszögéből.

KLIKK