Ez a fölirat – „Európa népei, talpra!” – jelent meg hatalmas plakáton az Akropolisz előtt görögül és angolul („Peoples of Europe, rise up!”), a sarló-kalapács mellett aláírás is van rajta: KKE, azaz: Kommunisztiko Komma Elladasz, ejtsd: kappa-kappa-epszilon, ez Görögország Kommunista Pártja, amely a Radikális Baloldallal együtt (ennek a rövidítése Sziriza, azaz: Szinaszpiszmosz Rizoszpasztikísz Ariszterasz) szervezi az ellenállást. Az AP fotóját számtalan újság és portál közölte, így a Le Monde a címlapján. Az Akropolisz előtti teret ellepik a vörös lobogók. A KKE a hagyományos és keményvonalas kommunista párt, a Sziriza viszont a volt „belső” (tehát nem emigráns) párt, vagyis az eurokommunista, a szovjet tömbbel szemben kritikus mozgalom utóda, kiegészülve néhány újbaloldali és trockista csoporttal. Mindkettőnek képviselői ülnek az athéni parlamentben. Az ellenállás középpontja a szakszervezetekben található, ezek közül fontos az ADEDY, a közalkalmazottaké (szocialista), a GSEE (szocialista) és a PAME (kommunista). Az utcai tüntetések fő erejét alkalmasint a szélsőbaloldal jelenti: az anarchoszindikalisták (fölismerhetők átlósan kettészelt, vörös-fekete zászlajukról), de ott vannak az anarchisták is, továbbá az antiglobalista és az ultrabaloldali ifjúmunkás- és diákmozgalom elemei. És mindenekelőtt persze maga a görögországi (görög és bevándorló) munkásosztály.[1]
Tudni kell, hogy Görögországban más a radikális, ha tetszik: szélsőbaloldal históriai értékelése („befogadása”), mint egyebütt. Ennek az oka a kommunisták hősies szerepe a nácikkal szembeni partizánharcokban, a brit megszállókkal és a jobboldali szoldateszkával szembeni polgárháborúban, vértanúságuk a fasisztoid katonai diktatúrák alatt. A görögországi szélsőbaloldal köztiszteletnek örvendő, tekintélyes, „gyökeres”, „beágyazott”, „nemzetfönntartó” tényező – számtalan bűne és korlátoltsága, így fanatikus, máig tartó szovjethűsége ellenére (mindez elsősorban a KKE, és legkevésbé sem a Sziriza kritikája). De abban az értelemben, ahogyan a mai Magyarországon a „szélsőség” szót használják (elszigetelt, irracionális, „populista”, antidemokratikus), a tévében és a világhálón föltünedező görögországi ultrabal nem „szélsőség”. Természetes, hogy a vállára hullott az ellenállás vezetésének bíborpalástja – hogy indokoltan bizánciasan fogalmazzunk.
Már több ízben volt általános sztrájk, a tüntetések szinte állandóak, az ország politikai erőviszonyai teljesen átrendeződtek. Mi történt?
Voltaképpen a dolog banális. Görögországnak nagy az államadóssága és a költségvetési hiánya. Gazdasága egyáltalán nem áll különösebben rosszul, az utóbbi időben nőtt a termelékenység és az export. Az államadósság és a hiány okozta problémákat a görög kormány nem tudja monetáris eszközökkel (árfolyam- és kamatpolitikával) enyhíteni, mert Görögország az EU és az eurozóna tagja, nincs nemzeti valutája, ennélfogva nem rendelkezik pénzügyi szuverenitással. A brit államadósság és költségvetési hiány adatai épp olyan rosszak, mint a görögországiak, Nagy-Britanniát mégse fenyegeti az államcsőd. Miért? Mert az Egyesült Királyságnak van önálló nemzeti pénzeszköze, a font sterling (és persze nagyobb politikai befolyása). Az euró merev szerkezete, amely természetszerűleg a fejlettebb kontinentális népgazdaságoknak (a francia- és németországinak) kedvez, terhes a gyöngébb, kisebb népgazdaságoknak. Az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hajthatatlan – és az utóbbi esetében évtizedek óta változatlanul katasztrofális – hiánypolitikája és „szerkezetátalakítási” mániája lehetetlenné teszi a nehézségekkel küzdő félperifériás gazdaságoknak, hogy saját védelmükben bármit tegyenek, a liberalizált világkereskedelem (ez az ún. globalizáció lényege) pedig lehetetlenné teszi, hogy a tőke drasztikus megadóztatásával, a profitok megnyirbálásával tegyenek szert forrásokra, hiszen a tőkemenekülés lehetőségét immáron intézményesítették. Róna Péter professzor említi egyik nyilatkozatában, hogy itt az „aszimmetrikus egzogén sokk” tankönyvi esete következett be: az ő példája az, hogy pl. a magyarországi nemzetgazdaság száz forint GDP-t kétszer annyi energia fölhasználásával termel ki, mint az euróövezet országainak átlaga. Az energiaárak emelkedése tehát másképpen érinti, mint ez utóbbiakat. Ilyenkor árfolyamcsökkentéssel szoktak korrigálni. Ez a lehetőség Görögországnak nem áll a rendelkezésére. Az egyetlen lehetőség – ha a profitokat érintetelenül hagyják, a mindenkor adott profitszintet természeti mennyiségként, abszolút határként értelmezik, és ha kizárják a visszatérést az eurótól a drachmához – az állami kiadások csökkentése, azaz az életszínvonal brutális leszállítása, a munkajövedelmek és a szociális ellátások korlátozása, ami természetesen a gazdasági kilábalás lehetőségét teszi semmivé.
Megjegyzendő, hogy a Görögország „megsegítésére” előirányzott hatalmas összegből egyetlen cent se jut a görög dolgozók és munkanélküliek, nyugdíjasok, tanulók zsebébe, a teljes összeg a görög államnak hitelező bankoknak „jár”. A francia és a német kormány előzőleg még azt is kikötötte, hogy a görög kormány ne merje megkurtítani a katonai költségvetését, a hatalmas „bail-out” segélyösszegből kell folyósítani a fegyvervásárlásra szánt összegeket, holott a görög-török közeledés, továbbá a ciprusi feszültség enyhülése ennek jelentős részét szükségtelenné teszi.
A németországi Baloldal parlamenti képviselőcsoportjának vezető közgazdásza, Michael Schlecht megállapítja, hogy a németországi bérdömping hatását hárítják a görögországi dolgozókra és nyugdíjasokra (http://www.linksfraktion.de/kolumne.php). A nyugat-európai szociális állam leépítése csak úgy lehetséges, ha Kelet- és Délkelet-Európa válik Nyugat-Európa „ipari tartalékseregévé”, és a mi segítségünkkel nyomják le a nyugati munkabéreket. Ehhöz az szükséges, hogy a félperifériával egyenlőtlenül, igazságtalanul bánjanak, amint ezt már néhány hírlapi nyilatkozatomban – Ethnosz (Athén), Novi List (Zágráb); továbbá a szlovén közszolgálati televízióban – leszögeztem.
Az eset nem volna különleges, ha a görögországi munkások, közalkalmazottak, szakszervezetek és baloldali pártok, mozgalmak nem tanúsítanának ellenállást, és ha a polgári világsajtó nem akarna példát statuálni. A görögországi dolgozók elleni, európai méretű uszító sajtókampány a legkellemetlenebb, etnicista, csaknem fajgyűlölő mellékzöngékkel ékes. A görögöket lusta ingyenélőknek, potyaleső élősdieknek állítják be. Ez a taktika ismerős: ugyanezt alkalmazzák a nemzetállamokon belül, Nyugat-Európában a (főleg muzulmán) bevándorlók s a velük rokon, már harmadik-negyedik generációs etnikai kisebbségekkel, Kelet-Európában pedig a romákkal szemben. Így sikerül elfogadtatni a megtévesztett közvéleménnyel a munkanélküli-segély megkurtítását, a szociális segélyek folyósításának megnehezítését, a tömeges elbocsátásokat.
Ennek az eredetében ősrégi hazugságnak – a kiszolgáltatottak, a szociális áldozatok morális alacsonyrendűségük okán maguk tehetnek a szerencsétlenségükről – nálunkfelé különösen mocskos a pedigréje. Az 1980-as években a posztsztálinista propaganda ugyanezt terjesztette a sztrájkoló lengyelországi munkásokról – nem utolsósorban az ellenforradalmi állampárt (az MSZMP) és a munkásáruló szakszervezeti bürokrácia (a SZOT) kezében tartott akkori Népszava… – , vagyis azt, hogy „a lengyelek nem szeretnek dolgozni”, állítólag „nekünk kell eltartanunk őket” és í. t. A lengyelországi Szolidaritással szembeni gyűlöletkampány semmiben se különbözik a görög dolgozókkal, munkanélküliekkel, nyugdíjasokkal szembeni mostani rágalomhadjárattól (amelyben a németországi bulvársajtó játszik vezető szerepet, de amelyben budapesti keltezésű elmeművek sem elhanyagolhatók).
Más kelet-európai (posztszovjet) párhuzamok is kínálkoznak. A megszorítások, a szociális leépítés népellenes programjának levezénylése a görögországi szociáldemokráciára, a PASZOK (Panellínio Szoszialisztiko Kiníma: Pánhellén [„Összgörög”] Szocialista Mozgalom) Jeórjiosz Papandreu vezette kormányára hárult (a konzervatív Nea Dímokratia nem szavazta meg a szörnyűséges megszorításokat!), akárcsak a hasonló összetételű lengyelországi, legutóbb pedig magyarországi kormányzatra. Ámde (Kelet-Németország és Csehország kivételével) az exszovjet zónában nincsenek (legalábbis egyelőre) életerős mozgalmak a szociáldemokráciától balra. Mindenesetre az antiszociális politika fölkarolása mindenütt tönkreteszi a balközép pártokat, amelyeknek nem marad semmiféle értelmes funkciójuk – és ez nem pusztán magyarországi jelenség, világszerte tapasztaljuk. Szánalmas látvány, amikor a balközép pártok (és barátaik a sajtóban) „osztogatással” és „pazarlással” vádolják jobboldali riválisaikat, amikor valamennyien avval vannak elfoglalva, miképpen csoportosíthatnák át a jövedelmeket a munkától a tőkéhez.
De arra is van példa, hogy autentikus baloldali pártok és mozgalmak hiányában sem lehetetlen az ellenállás megszerveződése. Közvetlen szomszédságunkban, Romániában – ugyancsak a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió nyomására – elképesztően brutális megszorító intézkedéseket jelentett be Traian Băsescu elnök. Nem maradtak el a tüntetések, tiltakozások, készül az általános sztrájk. Rövidesen föl kell készülnünk arra, hogy a Romániaval kapcsolatos, unásig ismert magyar sztereotípiákat sutba vágva, szolidárisak legyünk a túlélésükért küzdő romániai dolgozókkal. Akár még arra is, hogy tanuljunk tőlük. A romániai szakszervezetek az utóbbi másfél évtizedben harcosabbak és ezért sokkal hatékonyabbak voltak, mint magyarországi megfelelőik (amelyekkel kapcsolatban szintén hazugságok vannak forgalomban, s a közönség egy része sajnos nem lát keresztül a legprimitívebb osztályelfogultságból fakadó előítéletes propagandán).
Két azonnali, közvetlen következtetés adódik mindebből. Az egyik: csak nemzetközi szolidaritással, összefogással lehet szembeszállni a globális tőke példátlanul agresszív támadásával, amely a puszta megélhetésünket fenyegeti. A másik: az ellentámadásnak is nemzetközinek kell lennie, célba kell venni a pusztán korlátozó és retrográd szerepet játszó nemzetközi pénzügyi és gazdasági intézményeket (IMF, Világbank, WTO stb.) és a kizárólag a tőkés versenyszabadságot szolgáló Európai Uniót, ezen belül mindent el kell követni az euró magyarországi (és egyéb kelet-európai) bevezetése ellen. Egyáltalán, komolyan fontolóra kell venni az euró megszüntetését[2], a Lisszaboni Szerződés fölmondását és az egész Európai Uniónak – mint olyannak - az újjáalakítását, radikális újragondolását. Mert így csak az összeomlás felé tartunk, amelyet a szokványos tabuk habozás nélküli fölrúgása nélkül nem kerülhetünk el.[3]
[1] A KKE és több más „hard left” csoport opportunistának tartja és nevezi a Szirizát, továbbá az Európai Baloldali Pártot és fő erejét, a németországi Baloldalt, vö. Petrosz Mentisz: „Die Machtfrage stellen”, junge Welt, 2010. május 19., http://www.jungewelt.de/2010/05-19/011.php
[2] Vö. Costas Lapavitsas (Kosztasz Lapavicasz, Londoni Egyetem) korábbi cikkével: http://mrzine.monthlyreview.org/2010/lapavitsas310310.html (korábban a The Guardian közölte).
[3] A cikkem első változatának (http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=298842) megjelenésével egy időben látott napvilágot Csillag István volt gazdasági miniszter írása a Népszabadságban (http://nol.hu/velemeny/20100519-a_janosok_orszaga), amely az enyémnek éppen az ellenkezője. Ráadásul „a becsületes Észak” és „a züllött Dél” etnicista szembeállításával ugyanazt az álláspontot képviseli, amelyet följebb kárhoztattam.
